Ajtónyitás

„Imé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jelenések 3,20)

Az advent nemcsak olyan fontos üdvtörténeti esemény, amelyről tárgyilagosan lehet elmélkedni, hanem a keresztyén életet alakító, a személyes érintettségig ható áldás is.

Jézus úgy Megváltója a világnak, hogy mindenki életével külön-külön is közösségben kíván lenni.  Nagy utat tett meg a fény és a dicsőség birodalmából, hogy a bűnökkel terhelt földre eljöjjön. Ez a „minőségi” változás azért lett, hogy bennünk is minőségi változás legyen, de fordított irányban: bűnös életünk az üdvösség része legyen. Ehhez nekünk csak egy kis lelki mozdulást kell tennünk szívünk ajtajáig. Az ugyanis eleve zárva van az Úr előtt bűneink miatt. Önként kell megnyitnunk! Ő nem töri ránk az ajtót, hanem megáll és kopogtat, különféle események által ösztönöz az ajtónyitásra. A mindennapi élet szürkeségében megjelenik egy-egy megrázó figyelmeztetéssel; ilyen lehet a betegség, baleset, váratlan haláleset, megromlott családi élet, csalódás, pénzügyi nehézségek és más problémák. Ezek a „kopogtatások” felhívják a figyelmet az ajtó előtt álló Jézusra.

            De nemcsak kopogtat, hanem mond is valamit. „Ha valaki meghallja az én szómat…” Az Ige nem említi, hogy mit mond, csak következtetni lehet rá. Bizonyára valami bátorítást. Ne félj, nem akarja megszegényíteni életedet! Meggazdagítani akar. Esetleg gőgös magatartásodra megalázkodást ajánl, haragtartásodra megbékélést.  Mindenkinek magának kell tudnia, hogy mi a csukott ajtó valódi oka.

 Döntő változás van mindenki életében, ha megszűnik az ellenállás, és megnyílik az ajtó önként és boldogan a kopogtató és a megszólító Jézus előtt.  A világ Megváltója így lesz személyes Megváltó, így lesz adventből személyes karácsony. „Bölcsőd, szállásod leszek, jövel, hát tölts el engemet magaddal, nagy örömmel.” (329. dics. 5. v)

Megváltó Urunk nem alkalmi találkozást akar, hanem tartós életközösséget. Nem átmeneti szállást, hanem öröklakást az emberszívében, ahol rendet teremt, és átveszi az irányítást. Így találkozik a menny az emberi bensővel, és megvalósul a minőségi változás.

Az egymással való közösséget és örömöt fejezi ki a vacsora képe. A családi életben a vacsora a bensőséges együttlétet jelenti. A napi teendők után az asztalnál mindenki megpihen, és táplálkozik. A mai világban a reggel a sietséget, a kapkodást jelenti. Ebédkor sincs együtt a család, de a vacsorára egybegyűlnek. Mindenki elmondhatja, hogy mi történt vele a nap folyamán.

Jézus együtt vacsorázik azokkal, akik beengedik Őt. „Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok és ő énvelem”. Mind a két fél kiteheti a közös asztalra azt, amit hozott. Mi kitehetjük bűneink terhét, félelmeinket, gondjainkat, panaszainkat, fájdalmainkat. Ezek nem vacsorának valók, ezért áldó kezével Jézus leveszi ezeket az asztalról. És előkerül mindaz, amit Ő hozott: bűnbocsánat, békesség, kegyelem, öröm és mindenekfelett a szeretet. Jézussal közösségben mindezekkel élhetünk. Megajándékoz mennyei javakkal, hogy elviselhető legyen a földi élet, ugyanakkor részesít a mennyei lakoma, az üdvösség előízében.

            Ha be akarunk menni valahová és kopogtatunk vagy csengetünk, de nem nyílik ki az ajtó, akkor két-három kísérlet után tovább megyünk.  Jézus türelme nagy, de nem végtelen. Ha nem nyílik kopogtatásra az ajtó, akkor tovább megy. Ki tudja, vissza jön-e még? Boldog, aki elmondja: „Jövel Uram Jézus” most is, és majd egykoron!

            Ezeknek a gondolatoknak a jegyében kívánok a Krónika minden olvasójának áldott, kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket, békés, boldog újesztendő és jó egészséget.

 Hajdu Ferencné - lelkipásztor